Egy üres papír nagyon ijesztő tud lenni,ahogy egy idegesítően villogó kurzor is a szövegszerkesztőben,mintha csak a gyorsuló szívhangod muatatná a halál beállta előtt.

Két napja próbálok megírni egy motivációs levelet,amit büszkén csatolhatnék sokszinű CV-m mellé,viszont valamiért nem megy.Egyelőre nem jutott eszembe semmilyen eredeti ötlet,amivel elhitethetném leendő főnökeimmel,hogy kevéske munkatapasztalatom és nyelvi nehézésgeim ellenére is én vagyok a tuti választás.

Kellemesen megnyugtat a jelen biztonsága és nem szívesen gondolok a jövő nehézségeire,úgy is lesz valahogy,nem igaz?

És valljuk be,amint kapok valami visszautasíthatatlan ajánlatot egy napsütötte szigeten,már nem lesz több okom a szmogos Athénban tölteni a nyarat,és ismét kezdhetem becsomagolni az emlékeim az egyre nehezedő bőröndömbe.

Bármennyire is próbálom elhitetni magammal,hogy büntetlenül utazgathatom a világban feltünés nélkül,ez nem igaz.A távolság és az idő az emberi kapcsolatok legnagyobb ellensége,és szentimentális lelkemet szomorúsággal tölti el,hogy aki ma rutin,az holnap már csak régi emlék vagy egy,a winchesterben tárolt beporosodott képek szereplői közül.

Persze jobb,ha Te búcsúzol,mint ha Tőled búcsúznának,és általában az ember azért megy el,hogy visszajöhessen.Szóval ismét lehetőséget kapok,hogy könnyes szemmel felszálljak valamilyen szállítóeszközre,miközben a háttérben szívettépő aláfestő zene szól,és én majd könnyek nélkül fogok zokogni,miközben az egyre halványodó integető emberek alakjait nézem.