Ahogy minden mese jóra fordul egyszer,úgy látom én is egyre erősebben a fényt az alagút végén.Holnaptól hivatalosan is az utolsókat rúgom a mínusz másodikon.És a mosodai valóságom,ami humorforrásnak mindenképp jó volt erre a pár hónapra,lassan csak egy régi sztori csupán.Habár a cuki szürkétől nehéz lesz megválnom,szívemben fogom őrizni műszálas emlékét.

Amikor fiatalon külföldre sodor az élet vagy Te fordítod a botkormányt a határon túlra,akkor bármilyen meló poén számba megy.Az elején csak mosolygunk,hogy hú meg há,mekkora arcok vagyunk,hogy bevállaltuk,de ahogy telik múlik az idő,egyre kiábrándítóbb a felismerés,hagy komolyan akkora marhák vagyunk,hogy egy alaksorba hajtogatunk minden nap!?

Persze mindig azt mondják az okosak,hogy rögös az út és az élet nem habostorta,na de meddig is kell mászni azon a bizonyos szamárlétrán?Ha figyelembe veszem a koromat,akkor valamicskét megnyugtat a tudat,hogy 22 évesen még nem késtem le a szuper állásomról,és a CVmben is jól fog mutatni a HotelGrandeBretagne,mint munkatapasztalat,de mi a biztosíték arra,hogy végig fogom csinálni,amit elkezdtem?

Mi emberek mindig várunk valamire,amikor középiskolások vagyunk,akkor azt mondjuk,hogy milyen jó lesz,ha már leérettségiztünk,és egyetemre járunk.Aztán az egyetemen a diplomát sürgetjük,majd az áhított papír után,a szuper állást,a szuperfizuval.Amikor már családunk van,azzal nyugtatjuk magunk,hogy mennyivel egyszerűbb lesz,ha a gyerekeink felnőnek,stb stb...majd egy szép napon arra ébredünk,hogy egész életünkben csak vártunk és nem éltünk.

Azt gondoltam,hogy az én várakozási időm lejárt azon a napon,amikor Görögországba érkeztem,erre újból egy sorvégén állok,egy újabb sorszámmal,miközben azon sopánkodom,hogy mikor következem már végre én!?

Rá kellett döbbennem,hogy az élet folyamatos feladatok sora,amiket vagy megoldunk vagy nem,vagy moslyogva csináljuk végig és tanulunk a hibáinkból vagy elbukunk a legszigorúbb vizsgabizottság előtt,ami nem más,mint saját magunk.A megfelelési kényszer talán rossz tanácsadó,de mégis iránymutató lehet.Erőt adhat egy új kezdethez vagy a következő lépéshez,ami talán csak egy újabb ablakhoz elegendő,ami után egy másik következik,mégis befejezettnek tekinthetjük azt,amit elkezdtünk.

A képmutató azt mondja,hogy nincs probléma,csak meg nem oldott feladat,hát igen,mondjuk hozzáállás kérdése a dolog,de maradjunk annyiban,hogy minden élethelyzet,amit sikerül legjobb tudásunk szerint kezelnünk,és minden kitűzött cél,amit elérünk,erősít minket abban a hétköznapi háborúban,amit a világgal és magunkkal kell megvívnunk.

Most,hogy ezt a lelkesítő beszédet a nagyközönség elé tártam,valószínűleg újból egy lépéssel közelebb kerültem a nirvánához,habár úgy tűnhet,hogy csak önös érdekeim vezéreltek,mégis remélem mindenkit tettekre buzdít majd kis eszmefuttatásom!