Szombat este beszélgettem egy sráccal,aki elejtett egy mondatot,ami azóta sem hagy nyugodni.Az írásról dumáltunk,meg arról,hogy jelenesetben hogyan jelenítem meg saját magamat a történeteimben.
Kifejtettem neki,hogy mivel ez egy blog,így nincs feltétlenül helye a legféltettebb gondolataimnak,és a mocskos fantáziáimról sem írok oldalakat,de próbálok őszintén beszélni,megjátszás és görcsölés nélkül.
Majd szóbakerült,hogy egyenesbe írok-e vagy metafórikusan fogalamzok,ami köztudottan katapult lehet,ha ki kell magyaráznod magad valamiből.Természetesen szívesen használom az idézőjeles megfogalmazást,mivel jó,ha az olvasó azonosulni tud.
Szerinte viszont ez csak duma,és egyszerűen nem merem felvállalni önmagam...Oké,nekem tényleg fontos,hogy mit gondol rólam a környezetem,viszont nincs ezzel semmi gond.Azok az emberek,akik állandóan hangoztatják,hogy sz*rnak bele,és magasról tesznek mások véleményére (látszólag),szerintem nekik vannak a legsúlyosabb önértékelési problémáik.Szóval nem sikerült meggyőznie ezügyben,jelentem a Maslow piramisom még mindig biztos lábakon áll:)
Ettől a témától jutottunk el a különböző típusú emberekhez,ez már kb a 3. bacardi cola után volt,amikor már a lerészegedés 1. "ÉN vagyok a legokosabb" fázisában voltunk.Szóval egyre magasabb szinten folyt a diszkurzus...
Nem emlékszem pontosan,hogy milyen szövegkörnyezetben hagyta el a számat a bizonyos ember típusra használt egyszerű jelző,de a lényeg a kapott válaszon volt.
"Senki sem egyszerű!" Ezzel a határozott kijelentéssel,másodpercek töredéke alatt letaszított a vitaversenyeken kivívott trónomról.Azt hiszem ezzel be is fejeztük a filozofálást,és rendeltünk még egy kört.